Néha anyukád elutazik, és ilyenkor én vagyok a te B anyád, azaz a helyettes. Ennek te is szoktál örülni, meg én is, mert alapvetően sokat vagyok Pesten, most is épp úgy jön ki hogy csak kéthetente megyek haza. Hiányzol, és rengeteget nősz és fejlődsz mindig, mire újra látlak. Amikor most pénteken hazaestem ti a fodrásztól jöttetek haza anyuval és hazafelé a kocsiban elaludtál. Anyud úgy hozott be, mint egy zsák krumplit, eltoltam a játékokat a nappaliban az ágyról hogy le tudjon tenni. De mivel egész nap azt vártad, hogy menjünk, kísérjük ki anyát a repülő térre, muszáj volt elkezdenünk ébresztgetni. Elkezdtelek simogatni meg puszilgatni. Te felültél (láthatólag nem voltál magadnál egészen) rám mosolyogtál, megöleltél és visszadőltél aludni. Mit dőltél, zuhantál... :)
Nagyon jól esett hogy minden álmosságod ellenére is örültél nekem. És így van ez általában: akit szeretünk azt a pillanatnyi körülmények meg hangulatok meg helyzetek ellenére is szeretjük. A gimis kapcsolatomból máig emlékszem egy pontra. Az akkori barátom épp a testvérével veszekedett, majdnem ölre menően. Arra persze már nem emlékszem, mi volt a vita tárgya. Nem is érdekes. Lényeg, hogy az indulatokat próbáltam csitítani, amikor azt mondta a barátom: de hát nincs igaza kicsim. Ugyanolyan felindultan mondta, mint mindent addig, de abból ahogyan mondta éreztem, hogy hiába ideges, velem igyekszik finoman bánni, szeret. Egy teljesen gáz pillanatban, egy dühről, indulatról szóló pillanatban raktározta el az emlékezetem a szeretetét, ami csak egy mellékszál volt ott a jelenetben, mégis nekem a legfontosabb. Szeretet a legváratlanabb pillanatokban.
Mai napig nem szeretem, amikor szülők a gyereket, vagy gyerekek egymást zsarolják: ha nem csinálod meg nem szeretlek. Egyrészt butaság. Mert hogyne szeretnének. Másrészt viszont olyan egyetemesen fenyegető félelmünkkel vagdalkozni hogy "nem szeretettek" leszünk, övön aluli. Épp elég azt felnőtt fejjel megkapni néha hogy "én már nem szeretlek". Épp elég nehéz ezen túljutni felnőtt fejjel is... Fölöslegesen ne riogassuk, ne rémisztgessük a másikat ilyennel. Nem a börtönbe való bezárás a legdurvább büntetés, hanem a nem szeretés. Nem lokális elkülönítés, hanem emocionális.
Kicsivel később vacsoráztunk és te baromi jól eljátszottál két egymásba akasztott habverővel, ami tegnap még pecabot volt, de aznap este daru szerepében tetszelgett. És ez a daru azon túl hogy bármit felemelt, amit mi ketten kitaláltunk, puszikat adott nekem az arcomon lévő - pattanásból származó - sebekre. :) Szeretem a daru puszit!
Mai napig nem szeretem, amikor szülők a gyereket, vagy gyerekek egymást zsarolják: ha nem csinálod meg nem szeretlek. Egyrészt butaság. Mert hogyne szeretnének. Másrészt viszont olyan egyetemesen fenyegető félelmünkkel vagdalkozni hogy "nem szeretettek" leszünk, övön aluli. Épp elég azt felnőtt fejjel megkapni néha hogy "én már nem szeretlek". Épp elég nehéz ezen túljutni felnőtt fejjel is... Fölöslegesen ne riogassuk, ne rémisztgessük a másikat ilyennel. Nem a börtönbe való bezárás a legdurvább büntetés, hanem a nem szeretés. Nem lokális elkülönítés, hanem emocionális.
Kicsivel később vacsoráztunk és te baromi jól eljátszottál két egymásba akasztott habverővel, ami tegnap még pecabot volt, de aznap este daru szerepében tetszelgett. És ez a daru azon túl hogy bármit felemelt, amit mi ketten kitaláltunk, puszikat adott nekem az arcomon lévő - pattanásból származó - sebekre. :) Szeretem a daru puszit!
