Nem sokkal ezelőtt randizni hívott egy srác, akivel nem akarok randizni. De mivel kedves és aranyos a fiú, ráadásul értékeltem, hogy őszintén előállt ezzel az igényével, megpróbáltam nagyon "jófejen" kikosarazni. Nem a szokásos legyünk barátok dumával, azt gimiben kinövi az ember. Hanem egyszerűen leírtam, hogy értékelem őt, de nem szeretnék. Jól reagált.
Nem sokkal később egy lelkész ismerős hívott segíteni a gyülekezetébe, aki egy időben udvarolt nekem, és nem mindig vagyok benne biztos, hogy erről a dologról köztünk letett volna. Meglehetősen nem egy kaliberek vagyunk egyébként, nem tudok azonosulni az archaikus és skizofrén gyülekezeti jelenlétével. Lényeg a lényeg: azonnal ráhazudtam, hogy már nyaraláson leszek, holott csak néhány nappal később indulunk. Persze nem szívbajos, azt akarta, halasszam el a nyaralásom, amin persze bepöccentem. (mint ahogy akkor is, amikor elkezdett sajnálni, milyen picike albérletbe költözöm...) Utólag gondolkodva persze elég nagy katyvaszba kevertem magam, mert sztem előbb-utóbb közös ismerősöktől, vagy netről rájön, hogy itthon vagyok. És nem fog jól reagálni. Próbálok racionális indokokat keresni a hazugságomra. Főleg a két eset kontrasztjában érdekes ez. Kelletlen rómeóm a maga suta, de őszinte próbálkozásával és nagytiszteletű barátom a maga nyomulós agresszív manipulálásával. Zavar a hátsó szándék, zavar sok kimondatlanság, zavar szinte az egész kapcsolatunk. Ez persze nem mentség arra, hogy én miért hazudtam. Dönthettem volna másként. Nem biztos hogy nagyobb harag lett volna az őszinteségemből (elmondani, hogy gyanakszom és nem szívesen vagyok a közelében), mint így, ha lebukom. Íme egy dolog, amit rosszul csináltam. Csongor, legalább te tanulj belőle...
Azt hiszem, ennek a blognak az az alapja hogy azt remélem vagy olyan bölcs, hogy ne a saját károdon, okulj, hanem használd helyette az enyémet erre a célra.
